A halottak tisztelete az emberiség életében állandóan jelen van, azzal egyidős cselekedet. Halottak napján a hozzánk közel álló szeretteinkre emlékezünk, imádkozunk a megholtakért. Korunk nem hangsúlyozza annak fontosságát, hogy szükséges felkészülnünk a halálra. Sőt, igyekszik az elmúlás tényét is „elkendőzni”. Mivel az ember a halál folyamatát megállítani, visszafordítani nem tudja, ezért szinte vereségként éli meg azt, ha valakit meghalni lát környezetében. Ez az érzés elbizonytalanítja az embert, többé már nem tudhatja önmagát a megmentő szerepében. Ezért, hogy elfeledje kudarcát, sok esetben inkább nem néz szembe többé azzal, ami legyőzhetné őt. Ahogy korábban pl. a szexualitás, manapság úgy érzem, a halál ténye és a haldoklás folyamata kezelendő tabuként. Folytonos küzdelmet vívunk a halál, a fájdalom elfogadása ellen, ugyanakkor annak elfogadásáért is. Sajnos a ma emberének nem állnak rendelkezése azon kapaszkodók, támaszadók, nem ismeretesek olyan közösségi ,,szabályok”, rítusok, amelyek korábban átsegítettek a gyász időszakán. A haláleset bizonytalanságot vált ki: a gyászoló tanácstalan, hogyan uralkodjon fájdalmán, a hozzá közel állók pedig a hathatós segítségnyújtás módja után kutatva tétováznak. Családon belül továbbá nagy a bizonytalanság a kérdésben: gyermektéma-e a gyász? Hogyan segíthetjük gyermekeinket a gyászfolyamatban? Felfogja-e egyáltalán kicsink, mit jelent a halál ténye? Az élők halálról alkotott képe nemzedékek során, sőt egy emberöltőn belül is életkoronként változik, a halálhoz való viszonyunk is folyamatosan módosul. A szülők sok esetben ,,téves megoldást választanak: merő jó szándékból titkolóznak, elhallgatják a halálesetet, ,,ködös” történeteket találnak ki, és igyekeznek elleplezni saját fájdalmukat is, hogy ,,megkíméljék” a gyerekeket. Ezzel azonban csak rontanak a helyzeten, a gyerekek a titok elválasztó fala mögött magukra maradnak mind a szomorúságukkal, mind megválaszolatlan kérdéseikkel. Gyakran önmagukat hibáztatják a bekövetkezett halálesetért, erős bűntudatuk keletkezik, vagy nem tudnak mit kezdeni haragjukkal, frusztrációjukkal” – figyelmeztet Singer Magdolna a Boldogan éltek, míg meg nem haltak….és azután? című kötet szerzője, amelyet – Marlee és Ben Alex Nagyapa meg én és az elmúlás című, korábban már jól ismert kötet mellett – nemrégiben vettem kézbe. Jegyzetem címét is abból ,,kölcsönöztem”. Singer Magdolna foglalkoztatókönyvét forgatva tanácsot kaptam, hogyan lehet és kell is beszélni a halálról, a gyász gyakori kísérőjelenségeiről családi beszélgetéseink alkalmával. Mint azt kötetében a szerzőnő a szülőhöz intézett bevezető soraiban is üzeni: a ,,magányos küzdés” helyetti együttes válaszkeresés közben a ,,gyerekek megtanulják, hogy a halál az élet velejárója, nem titkolni és szégyellni való dolog, oldódik a félelmük a haláltól, és megtapasztalhatják azt is, miképpen lehet a szeretetteljes együttlétekben kapaszkodót találni, és eljutni a megbékélés felé. Mindezeken felül megérezhetik a közös fájdalomban megjelenő mély összetartozás erejét és szépségét, amely későbbi életükben mintául szolgálhat hasonló csapások esetén.” Remélem, bevetve a témában jártas szakemberek instrukcióit: a legjobb stratégia az őszinteség, ne szépítsünk a tényeken, ne rejtsük el a halálhoz kapcsolódó személyes fájdalmunkat gyerekünk elől, ne írjuk elő neki, mit érezzen, segítsünk neki kifejezni érzéseit, a témakörben folytatott családi beszélgetéseinket követően kislányom árnyaltabb képest fest már magában arról, hogyan végződhet a ,,Boldogan éltek, míg meg nem haltak”-zárómondattal fejeződő történet. A halottak napja, egy családi séta a temetőben pedig mindenképpen fájdalommentesebb alkalmi kiindulópont a témával kapcsolatos családon belüli beszélgetések lefolytatásához mint egy közeli hozzátartozónk elvesztésének apropója.
Boldogan éltek, míg meg nem haltak…és azután?
