Nehéz szavakat találni a jelenségre, hangulatra, amely adventi időszakban, a boldog vágyakozás idején uralkodik el a kisgyermekes családokban. Merre jár a Mikulás? Mikor érkezik a Jézuska?, teszik fel nekem is a kérdést nap, mint nap. Bevallom, szülőként nagyon jó érzés újra megélni a várakozás izgalmát, lányommal és kisfiammal együtt számolni a napokat. Mesebeli főhős módjára átélni nagy izgalmakat, éltetni az álomvilágot, amelyben a képzelet szabad. A gyermekek ragaszkodnak a szép, nem feltétlenül valós dolgokhoz, érzelmi szimbólumokhoz, amelyek csoportjába tartoznak a mesehősök, kitalált alakok is. A kultúránk, hagyományaink részét is képező egyéni, ,,testre szabott” Mikulásban való hitük a kicsik jóságról, igazságról való gondolkodásának egyik alapköve. Indokolatlanul lerombolni gyermekünk képzeletének szabadságát, az álomvilágot, amelyben él, butaság lenne, javasolják a szakemberek. Az egészséges gyermek reális, logikus gondolkodásmódja tízéves korára minden esetben eléri azt a fejlettségi szintet, amikor megkérdőjelezi e történetek valóságtartalmát. Ha azonban rajtuk múlna, sohasem szeretnék megtudni, valójában hogyan kerülnek meglepetések a csizmákba, ajándékok a karácsonyfa alá. Ne avatkozzunk bele a folyamatba, ne leplezzük le az igazságot időnap előtt, vallják a gyermekpszichológusok. A magunk kényelméért, az egyszerűség kedvéért ne kezdeményezzünk tisztázó beszélgetést, hiszen egy őszinte válasszal véget vetünk a gyermeki ártatlanság egy korszakának, lezárul egy kalandos fejezet az ijesztő gyorsasággal változó világunkban. Kevesebb praktikával, hasznos tanáccsal szolgálnak azonban arra vonatkozóan, mi a szülői teendő akkor, ha az elbizonytalanodott kisgyerek őszinte válaszadásra vár, az igazsággal való szembesítésre kér fel, majd kiborul és csalódik. Elsősorban, vagyis – elmondása szerint – kizárólag bennünk, szülőkben, akiket hazugságon kapott. Akik hagyták, hogy éveken át abban a hiszemben éljen: tisztán hallja a Mikulás szánjának csilingelését, látja árnyának suhanását… Nehéz szavakat találni az érzésre, ami akkor jár át, amikor először találjuk magunkat szembe gyerekünk szobájának ajtajára függesztett kiírással: Ne gyere be! Én ezt a tavalyi év Mikulásvárásának finisében, az első osztályba indult hat és fél évesemmel lezajlott dráma után éltem át. Tudom, a ,,Mikulás-kérdés” előbb-utóbb minden szülő életében felmerül: mikor, hogyan közöljük a kisgyermekkel, hogy nem létezik, legalábbis nem abban a formában, amelyben éltetjük? Elmondjuk-e egyáltalán? Mit tegyünk, ha csalódottan jön haza, ellentmondásos, elbizonytalanító híreket hallva, és rákérdez, választ vár? Az én kislányom egy évvel ezelőtt biztosan megerősítésre vágyott, de mindenekelőtt őszinte választ várt, és azt olyan határozottan kérte, hogy sor került a nagy beszélgetésre. Azt követően pedig a bezárkózásra, a tőlem való elzárkózásra, közös életünkben először. Emlékszem, másfél éves kisfiam fogta megerősítésül a kezem, amikor én a minitini-lányom szobájának ajtaja előtt magyaráztam a bizonyítványom, magamban eljövendő közös családi ünnepeink varázsát elsiratva… Nehéz szavakat találni az érzésre, ami akkor jár át, amikor szülőként egyszer csak felfedezed, nehéz percek, órák megélése után feltűnik végre egy bizonytalan betűkkel írt neked szóló megváltó üzenet: Csak anya jöhet be! Azóta is szabad a bejárás számomra: a személyes birodalmába, a szívébe. A bizalmát is visszanyertem, vagyis elmondása szerint, el sem veszítettem. Bár lányom életében a gyermeki ártatlanság egy korszakának örökre vége, az ajándékozás öröme megmaradt kis családunkban, az ünnep varázsa sem veszített a fényéből, sőt még inkább színesíti, édesíti az, hogy immár nagylányunk is társ az öccse fantáziavilágának dédelgetésében.
Érkezik a Mikulás?! Ne gyere be!
