Az elmúlt nyári szünidőben immár másodízben tapasztalhattam meg a szülők örök dilemmáját: elővegyük-e, ha igen, milyen rendszerességgel a gyakorlófüzetet? Mennyit írjon, olvasson, számoljon a kisgyerek? Tudom, szerencsés vagyok, hogy ezekre a kérdésekre kereshettem a választ, és közben nem kellett azon törnöm a fejem, hogy a harmadik osztályba induló lányom számára hogyan biztosítsuk az anyagi feltételeket a tanévkezdéshez. Családunkban ünnep az iskolakezdés, két évvel ezelőtt még inkább alkalmi jelleget viselt, hiszen az elsőszülött akkor indult első osztályba. Nem jelentett kérdést és nem ütközött akadályba, hogy azt szülővárosában, a választott iskolában és anyanyelvén tehesse, összpontosíthattunk a ráhangolásra, a lelki felkészülésre. Lányom huszonötös létszámú osztályban, inspiráló kortársi közegben, kiváló pedagógus mellett érik, gyarapítja ismereteit. A nyári szünidő közeledtével még a kisérettségi előtt álló nyolcadikosokról cikkeztünk. Napilapunkban szinte naponta jelentek meg írások, amelyekből tájékozódhattak az érdeklődők, hogy az egyes községekben mely szakokra, hány magyar nyelven továbbtanulni szándékozó diák iratkozhat be. Ezt követően részletesen tájékoztattuk a közvéleményt az elért eredményekről, a fennmaradt férőhelyek számáról. Az oktatás témájával foglalkozó írások sora az egyetemi felvételikről szóló cikkekkel, hírekkel folytatódott. A számokkal tarkított felsorolások, az eredmények százalékokban kifejezett értékelése uralta sokszor a témával kapcsolatos írások egy részét. Most, a szeptemberi iskolakezdés közeledtével ismét előtérbe kerülni látszik a matematika. A számadatok szintjén való ismertetést ezúttal sem mellőzhetjük. A tavalyi évihez képest kétszázötvennel kevesebb a magyar tannyelvű osztályba íratott elsős diákok száma az idén, mintegy 1600. A szülőt is, az újságírót, sőt, ha az ember mindkettő, kevés dolog foglalkoztatja jobban, érinti érzékenyebben: tavaly még 1861 magyar tannyelvű elsős ült iskolapadba Vajdaság-szerte. Az idén tehát, minden bizonnyal az alacsony születésszám és az erőteljes elvándorlási hullám okán, 20 százalékos csökkenéssel kell számolnunk. A tanévkezdés apropóján született szövegekben általában a számadatok ismertetése után következik a felsorolás: hol nem nyílik az idén magyar tagozat, mely községben mekkora a csökkenés, nem mellőzve persze az esetleges örömteli híreket sem, ha valahol több a magyar osztályba íratott diákok száma, mint az előző évben. Az aktuális diáklétszámról, módosulásairól szólnunk kell, de szem előtt kell tartani, hogy a híradásokban szereplő számadatok közlése csak tágabb összefüggésben értékelhető. Egyetlen példát említenék csupán. Egy szórványban levő település neve évről évre kiemelt helyen szerepel ebben az időszakban a tanévkezdésről szóló írásokban. Az Újvidék községben levő Pirosé. Volt, amikor azért, mert egyetlen iskoláskorba lépett gyermek sem kezdte meg a tanévet a településen magyar tannyelvű osztályban. Tavaly ez időtájt viszont örömmel adtuk hírül, újra nyílik magyar tagozat. Nem esett szó viszont arról, hogy a következő, vagyis a most aktuális tanévben a 2012-2013-as iskolaévre vonatkozó minta ismétlődik majd: egyetlen magyar elsős diákja lenne a falu iskolájának. Róla már tavaly ilyenkor tudta közössége, szülei újvidéki tanintézménybe íratják majd. Jövőre a kilátások szerint újra szerepelni fog a falu neve a híradásokban, a 2014-2015-ös tanévben ugyanis a pirosi óvodában egyelőre úgy tűnik, ismételten csupán egyetlen nagycsoportost készítenek fel az iskolába indulásra magyar tannyelven. A témában érintett egyik anyukától hallottam a minap, hogy egyetlen mondatot tart érdemesnek kiemelni a magyar diákok számának csökkenésével kapcsolatos megszólalásokból, mégpedig, hogy minden egyes magyar tannyelvű iskolába íratott kisdiáknak örülni kell. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a számadatok elkerülhetetlen közlése mellett többet kéne foglalkoznunk azzal is, mi játszódik le egy ember lelkében akkor, amikor döntést hoz születendő, vagy már iskoláskorhoz közeledő gyermekének az iskoláztatásával kapcsolatban. Említette egy ismerősét, akinek hosszú éveken át tartó párkapcsolatának az vetett véget, hogy kedvese nem tartotta elképzelhetőnek azt, hogy, ha egyszer családot alapítanak, gyermekük magyar tannyelven tanuljon. Felidézte, amikor egy anyuka őszintén bevallotta neki, kis híján elvált férjétől, mert az ragaszkodott ahhoz, hogy vegyes házasságukból született gyermekeiket magyar osztályba írassák. Végül azért döntött a magyar nyelven történő iskoláztatás mellett, mert belátta: a szerb nyelvet már anyanyelvi szinten beszélik gyermekei, és az a környezet hatására nem fejlődik vissza, a teljes kétnyelvűség viszont csak magyarul tanulva fejlődhet ki náluk. Saját példáját is említette. Amikor kiderült, hogy lánya egyetlen nagycsoportosként kezdi meg a felkészülést az iskolára, döntenie kellett, melyik utat válassza: várja, hogy egyetlenként osztályt nyissanak neki szülőfalujában, vagy a faluhoz közeli nagyvárosi iskolába írassa gyermekét. Döntésében végül maga a kislány segített. Amikor egy családi beszélgetés során a gyermek jelenlétében megemlítődött: lehet, hogy utaznia kell majd az iskolába, az akkor még óvodás korú gyerek sírásba kezdett, követelve, hogy abba a sarki általános iskolába írassák, amelyikben a testvére akkor kezdte a felső osztályt. Ne vigyék a városba, abba a szerinte hatalmas tömegbe! Ez jelzést jelentett az édesanyának, hogy nem szabad várnia a szerbiai gyakorlat alapján, az általában utolsó pillanatban, augusztus utolsó hetében meghozott a minisztériumi döntésre. Ezentúl, amikor arra jártak, megszemlélték kívülről a városi iskolát, elmentek annak karácsonyi műsorára, végül májusban részt vettek a tanintézmény jövendőbeli elsősök számára szervezett ismerkedési rendezvényein. A falusi kislány szeptemberben nem panaszkodott többé a tömegre, mosolyogva ment iskolába. Ősztől kedvvel, kiegyensúlyozottan indul immár harmadik osztályba a kilencéves lányka, aki történetesen az unokahúgom. Próbáljunk közeledni a számok mögött rejtőző sorsokhoz, családokhoz! Ha megismerjük őket, gondjaikat, félelmeiket, talán az is hozzásegít ahhoz, hogy minél több elsős diákot fogadhassanak mosolyogva tanítóik.
